Minden azzal kezdődött, hogy „Anya, elmehetek ma délután biciklizni?”
Azonnal tudtam. Már a kérdés önmagában sem volt szokványos, hisz’ még soha ilyen nem fordult elő. És mindemellett az a nézés… Villámcsapás volt a számomra. Pedig készülhettem volna rá, mert láttam szinte minden pillanatát, ahogy alakul köztük a dolog; előbb egy-egy bátortalan odanézés, majd egy-egy néhány szavas párbeszéd, aztán a kedves-mosolygós üdvözlések, és az újbóli találkozásoknak köszönhető örömök a kis arcokon. Így váltott egyszer csak az én délutánonként inkább otthonülő, lustálkodó kisfiam a „ma nem szeretnék edzésre menni” helyett a „tanulás és minden más helyett is edzésre szeretnék menni” üzemmódba. Hát persze, hogy Ő miatta!
Egy kis idő után, amikor éppen hogy csak pár héttel voltunk a 12. szülinapja után, egy (anyai szívemnek oly’ emlékezetes) szép tavaszi vasárnap pedig engedélyt kért életében először, hogy egyedül elmehessen otthonról. És még csak nem is más egyéb miatt, mint hogy találkozzon a kislánnyal, kettesben, akivel az edzésen ismerkedett meg.
Ennyi még oké lenne. Hiszen ez az élet rendje. Tiniszerelem. A válasz is egyszerű a kérdésére: „Elmehetsz, Gergőm, persze, ha kész a lecke.”
De azonnal tudtam. Hogy nem lesz egyszerű. Mert ez most az a pillanat IS, amikortól megváltozik minden, és elindulunk egy érzékeny-bonyolult úton, a kamaszka (elsőszülött) fiam és én. Örültem, hogy végre kimozdul otthonról, és van társasága, akivel időt tölt, vagyis pont úgy csinál, mint én, az ő korában: barátkozik, bandázik, önállósodik, felfedez, megismer, és így tovább… De meg is ijedtem, hogy akkor ennyi volt, most és itt elveszítettem, nem tudom majd többé, hogy merre jár, és mit csinál, miket beszél, milyen szavakat használ…
Hát, ez a vasárnap délutáni pillanat (majd az első, fejemben átfutó gondolatok) még csak a kezdet volt. Egy gyönyörű, jelképes kezdet. Azóta már látom, hogy még annál is bonyolultabb és érzékenyebb a folyamat (és az állapot, amiben vagyunk), mint ahogy azt elsőre sejthettem. Azóta már látom, hogy akadnak jóval extrább kérdések is, mint hogy vajon meddig engedjem el, 17 óráig vagy 18 óráig…?
Voltál már hasonló helyzetben?
Megosztanád velem?
Gyere el hozzám, beszélgessünk.., de majd olvasd tovább a történetet!
